INTERJÚ

Ebben a lapszámunkban miénk a megtiszteltetés, hogy Pozsonyi Monikával, egy a területen dolgozó szakemberrel, a balatonkenesei Tátorján Szociális Szolgáltató Intézmény vezetőjével beszélgethettünk.

Mióta dolgozol segítőként?

Tulajdonképpen egész életemben ezt tettem. Nővérként, műtősnőként kezdtem, majd lehetőségem volt bölcsödében gondozónőként tevékenykedni. Onnan elkerültem a közigazgatásba a gyámügy területére, és 1998. január elseje óta végzem a családsegítést, több mint húsz éve…

Hogyan segít saját magán egy segítő foglalkozású ember?

Gyámügyes munkám során, amikor olyan élethelyzetekkel kerültem szembe, amelyek igényelték egyrészt nyilván a szakmai felkészültséget, másrészt a lelkit is, felismertem azt is, hogy magamért is kell valamit tenni. Akkor a mentálhigiénés tanulmányaimat végeztem, nyilván ez is hozzásegített ahhoz, hogy a szakmai képzéseken és e lelki dolgok megértésén túl magamat is képes voltam edzeni. Itt találkoztam olyan emberekkel, akik már akkor meditáltak. Ez nagyon érdekelt, jelenleg is naponta meditálok.

A meditálás mikor vált a hétköznapod részévé?

1995 óta élek ezzel a lehetőséggel, akkor úgymond meditálgattam időszakosan. 2000-től mondhatom azt, hogy már rendszeresen használom a mindennapjaimban, azaz 18 éve.

Mit ad neked, miben segít?

A meditációnak nagyon sokféle értelmezése van. Sokan azt gondolják, hogy ez egyfajta gondolkodás, üldögélés és könnyű dolog, de nem az. Itt a „Teremtővel” való kapcsolat megtalálása, elmélyítése, lenne a lényeg. Én hiszem, hogy ez az erő tart fenn mindent a világegyetemben. Muszáj hozzá kapcsolódni, mert hiába eszünk - iszunk, alszunk, ez kevés az életünk fenntartásához, tartalmassá tételéhez. Szükséges hogy az ember az erejét pótolja, hogy a nehéz élethelyzetekkel is meg tudjon küzdeni.

Neked voltak kritikus élethelyzeteid?

Sok ilyen volt az életemben. Volt válásom, a feladat, amit éppen csináltam nem úgy sikerült ahogy szerettem volna, vagy nem hozott sikert a nagyon sok energia befektetése. Meg sajnos a halálesetek megélése, a szüleim elvesztése, a párom elvesztése nagyon kemény dolog volt. Nem beszélve a róluk való gondoskodásról, ápolásról. Édesanyám három évig volt beteg, a párom intenzíven fél évig, és egyszerre mentek el, 3 hét különbséggel haltak meg. Nagyon nehéz volt, de mégis az ember kap egy olyan lelki erőt, segítséget, ami megerősíti benne azt a hitet, hogy igenis a sorsunkat nem mi határozzuk meg. Persze mindig vannak olyan döntések, amiket nekünk kell meghozni, és mindig kell választani valami közül, mert az életünk döntések sorozatából áll és a szabad akaratunkat is ki kell próbálni. Ha jó irányba haladunk, akkor rengeteg segítséget kapunk, ami nem azt jelenti, hogy nincsenek nehéz élethelyzeteink. Fel kell ismernünk az életünk során azt, hogy amit naponta teszünk - alszunk, eszünk, neveljük a gyerekeket - az ugyan az élet része, de nem az értelme. Ennél sokkal több van benne. Az örömöt, a boldogságot belül a lelkünkben kell keresni.

Ez egy intenzív belső munka?

tartanunk. Meg kell tanulni vele élni. A belső munkát, pedig nem lehet megspórolni, mert az elengedhetetlen a továbblépéshez.

Neked mik okoznak örömöt?

Szerencsére nagyon sok minden. A legnagyobb örömforrások a kisunokák. De az élet tele van apró örömökkel, kezdjük a napsütéssel, a madárcsicsergéssel. Nagyon szeretem a tavaszt. De lehet ez egy finom étel, egy baráti beszélgetés. Nagyon sok szép dolog van az életben. Csak mindent észre kell venni! Sokszor sokkal nagyobb boldogságot tudnak okozni a kis dolgok, mint a nagyok, mert azok is csak pillanatokig tartanak. Az élet szépsége sok kis dologban rejtett öröm megélésének sorozatán múlik. A legfontosabb a megelégedettség azzal a helyzettel, amiben éppen vagyunk. El kell fogadjuk, hogy egy nehéz helyzet is csak egy ideig tart. Ebben a fizikai világban nincsenek végtelen történetek. Az emberi születés, az élet a legnagyobb kincs.

Kötelességünk lenne az emberi életünket megfelelően használni?

Igen, magát az emberi testünket is tisztelni és tisztán tartani. A test a lélek temploma. Sokszor úgy bánunk vele, ahogy nem szabadna. Pedig ha megtanuljuk magunkat igazán – nem egoista módon - szeretni, akkor mást is képesek leszünk szeretni és tisztelni. Érdemes ezen elgondolkodni. Főleg azon, hogy az élettel mekkora értéket kaptunk, amivel sajnos sokszor nem élünk. Nem használjuk ki az agyunk kapacitását sem, ez tudományosan bizonyított. A lelki tulajdonságainkról, annak erejéről pedig fogalmunk sincs. Nem vagyunk tisztában a képességeinkkel.

Van e lehetőséged ezt a tudást átadni másoknak?

Én azt gondolom, igen, de ezt nem lehet senkire ráerőltetni. Ez is olyan erőszak lenne, amivel elárasztják világot. A béke magunknál kezdődik, tehát magunkat kell helyzetbe hozni, az pedig nem megy erőszakkal, csak szeretettel. Ha valaki nyitott, érdeklődő vagy kérdése van, bármikor megtalál, mert nálunk az intézményben minden kedden délután van meditáció, amely elérhető bárki számára.

(Köszönöm, hogy ezeket a kérdéseket tetted fel és megoszthatom másokkal is az ezekhez kapcsolódó gondolatokat, amelyek csak apró cseppek a tudás hatalmas óceánjából.)